A megfigyelés az a tevékenység, hogy észreveszünk valamit, vagy hogy alaposan megnézünk dolgokat. Ez olyasmi, amit mindennap teszünk, viszont az, hogy a szemünk ránéz valamire, még nem jelenti azt, hogy ténylegesen megfigyeltük. A megfigyelés magában foglalja a lehető legalaposabb tanulmányozását annak, amit megfigyelünk, és amikor egy személy érzelmi tónusát keressük, csak megfigyelésre van szükségünk ahhoz, hogy pontosan tudjuk, hol van az illető az érzelmi Tónusskálán.

A Tónusskála rendkívül hasznos eszköz, amely segít előre jelezni, hogy egy személy hogyan fog viselkedni, és mit fog tenni. Ám ahhoz, hogy ezt jól csináljuk, képesnek kell lennünk pontosan megfigyelni és ránézésre felismerni egy embernek a skálán való elhelyezkedését.

A Tónusskálát nagyon könnyű használni, amikor a személy hangos, vagy amikor nyilvánvaló az érzelmi állapota.

Például mondhatnánk, hogy valaki dühös volt tegnap este, mert elkezdett kiabálni, és áthajított egy könyvet a szobán. Ez egyszerű. Vagy, mondjuk, láttuk, hogy Mary könnyekben tör ki. Nyilvánvalóan erről nagyon könnyű felismerni, hogy ez az érzelmi tónus a bánat.

De mi a helyzet a személy hosszú távú tónusszintjével? Ez nem a szokásos, a személy által betanult jó modor és válaszok, például, hogy amikor megkérdezik tőle, hogy hogy van, „jól vagyok”-kal válaszol. Ezt társasági tónusnak hívják. A társasági ebben az értelemben azt a módot jelenti, ahogyan az ember csoportokban viselkedik, illetve amit akkor csinál, amikor más emberekkel együtt van. A személy társasági tónusa függ az oktatásától és attól a viselkedéstől, amit a barátaitól vagy a családjától tanult, és amit arra használ, hogy úgy mutassa magát másoknak. Másrészről viszont a személy társasági tónusa mögött ott a tényleges tónusszintje, amelyen a mindennapi életében van. Gyakorlással keresztül tudunk látni a társasági tónuson, és meg tudjuk figyelni a személy tényleges tónusszintjét.

Hogyan csináljuk ezt? Az egyetlen módon, ahogy valaha is megláthatunk valamit: megfigyeljük a nyilvánvalót. Ránézünk valamire, hogy csak azt lássuk, mi az – hogy ténylegesen mi van ott. Könnyű megtanulni azt a képességet, hogy megfigyeljük a nyilvánvalót.

Hogyan tanítunk meg valakit arra, hogy azt lássa, ami ott van? Az egyik módja, hogy odateszünk neki valamit, amit megnézhet, és elmondatjuk vele, hogy mit lát. Az egyén gyakorolhatja ezt önmagában vagy egy csoporttal, például egy osztállyal. Ha egyedül van, akkor egyszerűen kiválaszthat egy személyt vagy egy tárgyat, és megfigyeli, hogy mi van ott.

Egy tanár, aki meg akarja tanítani a tanulóknak, hogyan kell megfigyelni, megkérhet valakit, hogy álljon ki az osztály elé, a tanulók pedig figyeljék meg a személyt. A tanár is ott van, és megkérdezi a tanulókat:

„Mit láttok?”

Az első válaszok ilyesmik lehetnek:

„Hát, látom, hogy sokat tapasztalt.”

„Tényleg? Tényleg látod a tapasztalatait? Mit látsz ott?”

„Hát, a szeme és a szája körüli ráncokból meg tudom mondani, hogy sokat tapasztalt.”

„Rendben van, de mit látsz?”

„Á, már értem! Ráncokat látok a szeme és a szája körül.”

„Jó!”

A tanár semmit nem fogad el, ami nem nyilvánvalóan látható.

Egy tanuló kezdi kapiskálni a dolgot, és azt mondja: „Nos, azt tényleg látom, hogy vannak fülei.”

„Rendben, de onnan, ahol te ülsz, látod mind a két fülét, ahogy ránézel?”

„Hát, nem.”

„Oké. Mit látsz?”

„Látom, hogy van bal füle.”

„Jó!”

Semmilyen találgatás vagy elképzelés – csak, ami szemmel látható.

Ezzel a gyakorlattal azt próbáljuk meg elérni, hogy egyszerűen megtanuljuk megfigyelni a nyilvánvalót. Ez arra van, hogy segítsen eljutni arra a pontra, hogy képesek legyünk ránézni egy másik személyre vagy tárgyra, és pontosan azt látni, ami ott van, nem pedig eldönteni azt, hogy mi lehet ott. Csak azt, ami ott van, láthatóan és világosan kivehetően, amikor nézzük.

Ez egy olyan gyakorlat, amit egyedül is csinálhatunk a nap bármely szakában, bárhol is vagyunk, például buszon vagy villamoson, étteremben, az utcán vagy a munkában.

Jó elképzelést alakíthatunk ki a személy tényleges tónusszintjéről, ha megnézzük, mit tesz a szemével.

Apátiánál azt a benyomást kelti, hogy percekig egyfolytában, mozdulatlanul egy bizonyos tárgyat néz. Csak az a bökkenő, hogy még csak nem is látja a tárgyat. Egyáltalán nincs tudomása a tárgyról. Ha a fejére húznánk egy zsákot, a szeme valószínűleg továbbra is ugyanoda irányulna.

A bánatnál a személy szomorúan néz, és a szemét általában többnyire a padló felé irányítja.

A félelemnél a személy képtelen ránk nézni. Az emberek túl veszélyesek ahhoz, hogy rájuk nézzen. Elvileg hozzánk beszél, de elnéz balra. Aztán futólag a lábunkra pillant, aztán a fejünk fölé (az a benyomásunk támad, hogy egy repülő húz el), de most hátranéz a saját válla fölött. Ide-oda néz, egyik helyről a másikra. Mindenhová néz, csak ránk nem.

Aztán a dühnél szándékosan nem néz ránk, mert az a szándéka, hogy ne kommunikáljon velünk. Amikor a személy egy kicsit feljebb van a Tónusskálán, akkor egyenesen ránk néz, de nem valami kellemesen. Olyan tárgyként akar minket bemérni (célpontként helyünket megállapítani), amire a zaklatottságát irányíthatja, különösen, ha dühös.

Az unalomnál azután az egyén szeme megint ide-oda vándorol, de nem olyan gyorsan vagy aggódva, mint a félelemnél. És nem is kerüli el, hogy ránk nézzen. Bevesz minket is azok közé a dolgok közé, amelyekre ránéz.

Ezeknek az adatoknak az ismeretében – és némi jártassággal az emberek megfigyelésében – az a következő, hogy nyilvános helyeken gyakorolhatsz, ahol sok ember van. Kezdj el idegenekkel beszélni. Egyszerűen csak állítsd meg őket, és kérj tőlük útbaigazítást, vagy valami hasonló. Ekkor gyorsan felismerheted az egyes személyek szintjét a Tónusskálán. Ezt azért végzed, hogy gyakorlatot szerezz, és javítsd a jártasságodat.

Még jobb módja az, hogy néhány kérdést teszel fel minden egyes személynek, és fogsz egy csíptetős táblát, hogy leírd a válaszokat, megjegyzéseket stb. Ez olyan, mintha közvélemény-kutatást végeznél, de az igazi célja az, hogy beszélj az emberekkel, hogy felismerd a szintjüket a Tónusskálán – hogy pontosan megtaláld a tényleges tónusukat és a társasági tónusukat. Kidolgozhatsz néhány kérdést, amelyeket feltéve áttörhetsz a társadalmi neveltetésükön és az oktatásukon, hogy nyilvánvalóvá váljon a tényleges tónusuk.

Íme néhány mintakérdés, amely ehhez a gyakorlathoz használható:

„Mi a leginkább szemmel látható dolog rajtam?”

„Mikor vágatta le a haját utoljára?”

„Mit gondol, dolgoznak manapság az emberek annyit, mint ötven évvel ezelőtt?”

Először csak azért csinálod, hogy felismerd annak a személynek a tónusát, akit felmérsz – és ennek végzése közben sok kalandban lesz részed!

Később, ahogy magabiztosabban állítasz meg embereket, hogy kérdéseket tegyél fel nekik, egészítsd ki a következőkkel:

„Beszélj legalább tizenöt emberrel! Az első öt esetében illeszkedj a tónusszintjükhöz, amint felismerted. A következő öt esetében menj a tényleges tónusszintjük alá, és így tedd fel a kérdéseket, majd nézd meg, mi történik. Azután az utolsó öt megkérdezett embernél vegyél fel az övékénél magasabb tónusszintet.”

Például, mondjuk, a személy, akihez odamész, dühösen azt mondja: „Persze, megválaszolom a kérdéseidet – amúgy is meg kell várnom az autómentőt, mert a hülye autóm lerobbant!”

Ahhoz, hogy illeszkedj a dühös tónusához, így válaszolhatnál dühös hangon: „Mivé lett a világ, hogy az emberek olyan autókat csinálnak, amik lerobbannak! Már nem végeznek olyan jó munkát mint régen.”

És aztán folytasd, illeszkedve az ő tónusához, ahogy felteszed a kérdéseket.

Mit nyerhetsz ezekből a gyakorlatokból? Először is, megnövelheted azt a képességed, hogy bárkivel kommunikálj.

Eleinte az ember meglehetősen válogatós lehet azzal kapcsolatban, hogy milyen embereket állít meg. Lehet, hogy csak idős hölgyeket állítasz és kérdezel meg, vagy óvatoskodsz, hogy ne beszélj senkivel, aki dühösnek tűnik, vagy csak olyan emberekkel beszélsz, akik tisztának tűnnek. De egy idő múlva, ahogy végzed a gyakorlatot, egyszerűen csak meg fogod szólítani a következő arra járót, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy van egy csúnya betegsége, és lehet, hogy eléggé veszélyes.

Az a képességed, hogy igazán megfigyeld az embereket, nagymértékben javul, és egy idegen csupán egy másik személy lesz, akivel beszélni lehet. Hajlandó leszel arra, hogy pontosan felismerj és elhelyezz egy személyt a Tónusskálán anélkül, hogy összezavarodnál vagy haboznál.

Elég jóvá válhatsz abban is, hogy az egyes érzelmi tónusokon tegyél fel kérdéseket, és magabiztosan kommunikálj – ami nagyon hasznos az életben. És egyben nagyon jó szórakozás is.

Az emberek tónusát egy szempillantással megállapítani olyan képesség, ami nagy előnyt jelent, amikor másokkal foglalkozol. Ez olyan jártasság, ami nagyon megéri az időt és a fáradságot.